Mi végre beszélgetni?

Hadd meséljek egy kis történetet. A szabadakaratról tanultunk. Bonyolult kérdés, vitatkoztunk. A következő óra valláspedagógia volt. Egy kisfiú nem akart leülni. Már eleget ültem, ismételgette. A tanítónő próbálta rávenni, de Janika egyre feleselt. Talán valamit ígérhetett, végül leült. De szemlátomást duzzogott, karját szorosan keresztbe fonta. – Mi van, Janika? – kérdeztük. Haraggal préselte ki magából a szavakat: Magamban úgyis állva maradtam!

Az élet gyakran megpróbál térdre kényszeríteni. Ha van kivel megbeszélni, talán könnyebb magunkban állva maradni. Ebben próbálok segíteni.  

Keressen bizalommal!

Meggyújtom a gyertyát, a Lélek ott lobog köztünk. Kezdhetjük!

Lelkészként sok időt töltök a lelkészi lakással azonos szinten levő templomban. Erre elsősorban nekem van szükségem. Az imádkozás gyakran olyan, mint a fény útjában álló sötét foltok feltárása önmagunkban, hogy Isten áttetsző szentsége szabadon áradhasson. Íme egy rövid elmélkedés erről: 

Szívesen elkísérem az ima útján, ha úgy érzi, hogy segítségre van szüksége. Kiemelten az ImaÉj alkalmaira várom, de külön is kérhet időt.

Ugyanakkor a magányos imaalkalmaimban is gyakran viszem Isten elé azon gyülekezeti tagok  nehézségeit, akik ezt kérik tőlem. Teszem ezt azzal a szándékkal, hogy a közös útkeresésben minél teljesebben sikerüljön felismerni Isten akaratát. Mert hiszem, hogy az ima célja nem az, hogy az ember akarata teljesüljön a mennyben, hanem hogy Isten akarata érvényre jusson a földön. Ez jelenti az ember számára a legteljesebb élet lehetőségét.

Az ember életében eljuthat arra a pontra, amikor külső segítséget szeretne a felismert jó melletti megállásában. Az Isten előtti, illetve a harmadik személy előtti fogadalomtétel gyakorlata végigkíséri az emberiség történetét, mint az egyik leghatékonyabb külső segítségi forma. Ha ilyen szándékkal keres meg, alaposan átbeszéljük a szándékát, személyes tervet dolgozunk ki, és segítek a fogadalomtétele Isten elé vitelében.

Az egyházat az emberek leggyakrabban szertartás „megrendelésével” keresik fel: keresztelés, házassági megáldás, temetés… De szertartás és szertartás között hatalmas minőség- és élménybeli különbség lehet. A magam részéről – egyházi hagyományaink szellemében – a személyessé tett szertartásra törekszem. Érdekel az eredendően jónak tekintet keresztelendő gyermek mögötti család, vagy a felnőttként keresztelkedő életútja, mely ehhez a döntéshez vezette; meg akarom érteni Isten rejtett akaratát a házasságra lépők egymásra találásában a felkészítő beszélgetések rendjén, és az ifjú párral együtt megtervezni a szertartást; egy elhunyt ember életére úgy tekintek, mint amiben egyszeri és megismételhetetlen sors teljesedett ki, és az általa megélt élet-élmény mindannyiunk számára tartogat fontos tanulságokat.